Hiánypótlás, továbbá "esetem Lajos bácsival"

1983, panellakásunk konyhája. Coca Colás matrica a hűtőn, házgyári függöny és a macis kanál, ami azóta is megvan.

Régóta tervezem ezt a hiánypótló jellegű bejegyzést. Hiszen amikor belevágtam a blogom írásába, elmaradt a miért. Csak úgy in medias res, semmi prológus. Nagy sztorira azért ne számítson senki. :)

Gyerekkoromban utáltam enni. (A csokipudingot vaníliafagylalttal és a téliszalámit kivéve.) Ennek ellenére a gyermeki kreativitásomnak nem volt határa. Szüleimmel és barátaikkal Moszkvában voltunk látogatóban nagyapámnál, aki odakint teljesített külszolgálatot évekig. A csemetét egyik este rá kellett bízni valakire, mert a szülők el szerettek volna menni szórakozni, és a választás Lajos bácsira esett (aki nem mellesleg magas beosztású külügyi atassé volt) , biztos, ami biztos alapon, csak elbír egy öt éves gyerekkel...

Amikor hazaértek, Lajos bácsi "enyhén" becsiccsentve terült el egy fotelban, én pedig elégedetten fogadtam a szülőket, hogy milyen jól elszórakoztunk, amíg ők távol voltak, mindenféle koktélokat kevertem alajosbácsinak, tessékmeginnimertnagyonfinom, a pohár szélét annak rendje és módja szerint crustával díszítve (citromlébe és cukorba mártva.) Nekem csak homályos emlékeim vannak a történtekről, de arra, hogy Papó konyhájában készítem a crustát, kimondottan emlékszem. Természetesen a legszebb kristálypoharakat vettem elő, és magamat se hagytam ki a mulatságból, limonádét kotyvasztottam, de az igazi élvezetet számomra a pohár szélén lévő édes-savanyú-ropogós díszítés lenyalogatása jelentette. Szóval, azt hiszem, "gasztronómiai pályafutásom" valahol ott kezdődött.

Tinikoromban a két első étel, amit édesanyától megtanultam elkészíteni, az a pörkölt és a húsleves volt, így szinte minden hétvégén, amikor a szülők dolgoztak, én főztem, általában a fenti két ételt. Nem volt valami változatos, be kell vallani. :) Aztán szépen sorban jött a többi is. Viszont a mai napig nem tudok olyan fasírtot sütni, mint anya, sőt, például töltött káposztát egyáltalán nem.

Hobbivá, mániává csak az utóbbi néhány (5-6) évben vált, egyszer csak azon kaptam magam, hogy receptekről mesélek a fodrászszékben ülve, az abc-ben a felvágottas pultnál és kolléganőknek kaparom le fecnikre a bevált recepteket. Szakácskönyveim száma a cipőimmel és a táskáimmal vetekszik (ami nem kis teljesítmény:). ) és karácsonyi menü gondolata már nyáron megfogalmazódik bennem. Tudom, nem vagyok normális.

Tavaly a képen látható "fiúcska" (aki ma már 31 éves) édesapjával - aki úgyszintén tanúja volt "esetemnek Lajos bácsival " - megalapítottuk a főzőiskolánkat, ekkor életem egyik nagy álma teljesült (a másik egy saját étterem.)

A gasztroblog csak ennek a folyamatnak a része volt. Annyi gasztroblog van manapság, nekem miért ne lehetne? Hátha erre is kíváncsi valaki. Állítólag olyan átéléssel beszélek lyukat az emberek hasába különféle ételekről, ízekről, éttermi tapasztalatokról, hogy gondoltam, hátha megy írásban is. A barátoknak-ismerősöknek pedig ezek után egyszerűbb azt mondani, ha egy recept után érdelkődnek, hogy "rajta van a blogomon."

Nagyjából ennyi.